Untitled Document
A Maros folyó az Erdélyi fennsíkot és a Pannon síkságot összekötő legrégibb tektonikai és hidrográfiai kapcsolat nyomvonalában húzódik, egy 29.767 km2-es vízgyűjtő medencét képezve. A folyó önmagában 766 km hosszú, amiből 719 km-t Románia területén, a hátralévő 47 km-t pedig Magyarország térségében teszi meg, ahol a Tiszába ömlik. Mind hosszát, mind vízhozamát tekintve (165 m3/mp a határnál mérve), a Tisza legnagyobb mellékfolyója (Újvári, 1972). A közhiedelem szerint forrása a Gyergyói medence déli részén, 850 méter magasságban, Marosfő község határában van. Az igazi forrás azonban ettől a ponttól 7-8 km-re felfelé, a Nagyhagymás-hegységben található. Az eredéstől a beömlésig négy szakaszra osztható a folyó:
- Felső-Maros, ami magába foglalja a Gyergyói medencét és a Maroshévíz-Déda szorost (110 km)
- Közép-Maros, amely átszeli az Erdélyi fennsíkot, Déda és Gyulafehérvár között (266 km)
- Alsó-Maros szorosa, az Erdélyi Szigethegység és a Déli Kárpátok között, Gyulafehérvártól Lippáig (225 km)
- Alsó-Maros, a Nyugati síkságon, Lippa és Makó között (165 km)
Vízgyűjtő medencéjéből a Maros nagyszámú mellékvizet fogad magába. A felső szakaszon 27 patak ömlik a folyóba, főleg a Görgényi és a Kelemen havasokból. Maroshévíz és Déda között igen látványos hasadékokat, gyors folyású szakaszokat, és vízeséseket hoz létre a Maros. A középső szakaszon, Marosvásárhely alatt ömlik be a Nyárád folyó. Ezután az Erdélyi Mezőség vízszegényebb vidékein halad, ahonnan csak néhány kisebb patakot vesz fel, mint a Komlódot vagy a Ludas patakát. A 282. km-nél egyesül az Erdélyi Szigethegység vizeit szállító Aranyossal, ami alaposan felduzzasztja vizét. Legnagyobb mellékfolyója, a Küküllő azonban az Aranyos beömlése alatt találkozik vele, magával hozva az Erdélyi Fennsík déli részének, az ún. Küküllőmenti dombság vizeit. A Kis- és a Nagy Küküllő Balázsfalvánál ömlik a Marosba. Az alsó részen egy sereg fontos mellékvizet kap a Déli Kárpátokból, mint a Sebest, Kudzsirt, Orăştie völgyét, Sztrigyet, Borbát folyót, Nagy folyót (ehhez a Retyezát hegységből jövő folyóhoz 45 hegyi tó tartozik, melyeknek nagy szerepük van az áradások feltartóztatásában) és a Csernát. Gyulafehérvár alatt, a Maros völgyétől északra levő kréta kori palák irányából a jobb oldalon több kisebb víz ömlik be: Vinc pataka, Blandiana, Stănişoara, Băcăinţi, Homoród, Gyógy. Déva alatt csak kisebb jelentőségű vizek kerülnek a folyóba, mint a Ruszka havasokból érkező Dobra és a Zaránd hegységben eredő Valea Sărbii. Következik aztán az Almás, Petrişu, Troiaşu, Juliţa, Grosu, Bărzava és Kladova. Az Erdélyi medence nyugati kapuját őrző ódon Lippa vára alatt elhaladva a folyó kijut a Nyugati síkságra, ahol széles hordalékkúpot hoz létre. Pécska alatt, Nagylak közelében a Maros felszín alatti vizeiből ered a dél-délnyugat fele forduló Aranka patak, lecsapolva ezzel a folyó vizének egy részét.
A maximális hozamok általában a meleg időszakokban keletkeznek. Az áradások a folyó szakaszain egyenlőtlenül oszlanak meg és rendszerint a nagy esőzéseknek tulajdoníthatók. Ritkán jegyeztek fel olyan áradásat, mely a folyó egész hosszán kiterjedt volna. Ezek közül ismertebb az 1932-es tavaszi áradás és az 1970. májusi katasztrofális árvíz a Maros középső részén, amelyet az akkor még hó borította Kelemen, Görgény és Hargita hegységben lehullott bőséges esőzése (100-120 mm két nap alatt) okoztak. A Küküllő és Maros árhullámai egymásra tevődésének volt köszönhető, hogy Gyulafehérvárnál a vízszint 4 méterrel lépte túl az 1970. előtt jegyzett legmagasabb értéket. Ugyancsak akkor észleltek 2192 m3/mp-es vízhozamot Gyulafehérváron, Aradon pedig 2150 m3/mp-et. A legkisebb vízhozamok az év hideg időszakaiban, a felső szakaszon észlelhetők, nyugaton (az alsó folyáson) pedig nyáron és ősszel. Mint minden folyó, a Maros is, a vízzel együtt jelentős mennyiségű, a mellékvizek kifejtette erózió által keletkezett szilárd anyagot szállít. Átlagban, az egész medencére vonatkoztatva a turbiditás (lebegő szilárd anyagok szállítása) értéke 535 g/m3, ami 87 kg/mp-et jelent. Ezeket a számokat összeadva kiszámítható, hogy a Maros évente 2730000 tonna hordalékot szállít a határon túlra, ami 1,84 millió m3 talajnak és az egész medence felületéről lekopott 0,067 mm-es rétegnek felel meg.
A mezőgazdasági szempontból jó minőségű üledékes talajoknak és az állandó vízforrásnak köszönhetően a Maros mentén több fontosabb település sorakozik: Maroshévíz, Régen, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Déva, Arad, Makó, stb. A települések nagy része a folyót ivóvízként, valamint ipari célokra használja. Az utóbbi évtizedekben a masszív szennyezéseknek köszönhetően ezen helységek jó része lemondott a Marosból nyert ivóvíz költséges és néha lehetetlen tisztításáról és más források után nézett.
1991 előtt nem léteztek átfogó és egységes kutatások, csupán a folyót valamilyen szempontból vizsgáló tanulmányok jelentek meg. A múlt században az Erdélyi Természettudományi Egyesület tagjai végeztek megfigyeléseket. Bielz E. A. például az ,,Erdélyi szárazföldi és vízi puhatestűek faunája” című 1867-ben megjelent munkájában a Marosból Dévánál és Ludasnál, valamint a Küküllőből gyűjtött nagykagyló fajokról tesz említést. l911-ben Kobelt W. leírja a ma már ökológiai formának tekintett Unio crassus marissiensis nevű alfajt. 1943-ban Horváth A. beszámol egy sapkacsiga (Ancylus fluviatilis) populáció két éven keresztüli jelenlétéről a Maros Tiszába ömlésénél. Ugyanabban az évben Soós L. gyűjtött be több puhatestű fajt, melyek közül megemlítenénk a Nagyenyed szintjén talált, azóta a román szakaszon elő nem került folyamcsigát (Theodoxus fluviatilis). A folyó hidrobiológiai rendszerét Márton Gy. és Pávai Vajna F. írják le 1914-ben, később, 1943-ban Bulla B. foglalkozik a felső szakasz jellemzésével. 1944-ből egy széleskörű munka áll rendelkezésünkre Gugiuman I.-től a Maros hidrográfiai rendszerét illetően.
A halfaunát 1853-ban Bielz E. A. vizsgálta, majd Jászfalusi L. (1947), aki a folyó limnológiai leírását is adja. Újabban Erdély halfaunájára vonatkozóan Bănărescu P., Müller G. és Nalbant T. közöltek cikkeket 1957 és 1959 között. l95l és 1983 között Gyurkó I. és Nagy Z. vizsgálták intenzíven a halfaunát úgy faunisztikai, mint táplálkozási szempontok figyelembevételével. Összefüggéseket állapítottak meg a halak tápláléka és a bentosz mennyiségi és minőségi összetétele között, hozzájárulva ezzel a bentonikus csoportok megismeréséhez.
1958-1968 között Róbert A. számos tanulmányt közöl főleg a kovamoszatflórát illetően, Kónya I.-vel közösen pedig a dunavirág (Polymitarcis virgo) tömeges rajzásáról tudósít.
A rendszertani csoportok közül talán a madarakat tanulmányozták a legintenzívebben 1960-tól napjainkig. A megfigyeléseket főleg a marosvásárhelyi Megyei Múzeum köré csoportosuló természetbúvárok végezték: Antal V., Szombath Z., Szombath I., Kohl I., Kónya I., Kiss A., Gombos A., Weber P., Sárkány-Kiss E., Libus A. Ugyancsak ezen a területen jelent meg Munteanu D. (1976) munkája. A kagylófaunát érintő adatok bővülnek Wagner J. (1943) és Bába K. (1958) munkáinak köszönhetően, majd 1969-tól napjainkig Sárkány-Kiss E. végez intenzív ökológiai kutatásokat.
A Maros Megyei Múzeum által közölt madártani és malakológiai eredmények elsősorban a folyó mentén, az 1970-, 1971-, 1978-, 1989- és 1991-es expediciók alkalmával végzett kutatások nyomán születtek.
A Maros völgye egyes szakaszainak flóráját és vegetációját több botanikus tanulmányozta, közzülük a következőket említjük: Baumgarten J. Chr. (1816), Schur E. (1866), Fuss M. (1866), Csató J. (1869), Walz L. (1878), Porcius E. (1878), Cserni A. (1879), Simonkai L. (1886, 1893), Nyárády E. I. (1914, 1931), Soó R. (1938, 1940, 1943), Csűrös L. (1956, 1970), Raţiu Fl. (1968, 1969, 1971, 1972), Pop I. (1978, 1979), R. Samu (1982), és mások. A Drăgulescu C. által 1991-ben végzett botanikai kutatások előtt 915 magasabbrendő növényt ismertünk erről a területről. Az 1991-ben végzett kutatások után ez a szám 1387-re gyarapodott.
Az Újvári (1973) által kiadott ,,Románia vizeinek földrajza” című munka vaskos fejezetet szentel a Maros medencéjének hidrogeográfiai leírásának. Itt említjük az 1963-ban megjelent, a Maros medencéjének hidrográfiáját tárgyaló, monográfiát is. A Maros völgyének talajtípusait Preda M. és mtsai. (1962), Jakab S. (1977) és Jakab és mtsai. 1979) tanulmányozzák.
Romániában az utóbbi évtizedekből számos fizikai-kémiai és néhány biológiai vízminőséget jelző adat áll rendelkezésünkre a megyei vízgazdálkodó szerveknek és a Környezetvédelmi Ügynökségeknek köszönhetően, bár ezek közül kevés került tudományos közleményként való feldolgozásra. Bátran kijelenthetjük, hogy a Maros teljes hosszában történő első egységes kutatását az 1991-es, több szakterületet képviselő kutatót egyesítő csapat ökológiai expedíciója valósította meg. Ennek eredményeként jelent meg az ezeket az eredményeket közlő szintézis kötet 1995-ben.
